A hetedik kör. Ez a film olyat vállal, amire én nem is tudom, mikor láttam példát (sem elég művelt nem vagyok, sem elég sok filmet nem láttam, de ilyesmire emlékeznék, már hírből is) vagy hogy egyáltalán láttam-e. Óhatatlanul Huszárik Elégiája jut eszembe, de csak mert ma vettem meg a jegyeket a holnapi blokkra, és már előre görcsben a gyomrom a lovak miatt. Már egyszer láttam, akkor még volt is lovam. Most már nincs ló sem, és emlékszem is. mindegy, azt meg kell tudni nézni. Ez viszont más tészta. Olyasmi, ami nem hagyja, hogy ne beszéljek róla, olyasmi amit minden szülőnek meg kellene nézni - jó lenne még a kölykök kamaszodása előtt, sőt. Hogy miért? Nem, nem arról van itt szó, hogy jó szülőnek kell lenni ésatöbbi. Áhh, dehogy. ez valami olyasmi, amit a jó szülők sem kerülhetnek el, illetve ami nem azon múlik, hogy mennyire normális a család.

Halálvágy. Valami megmagyarázhatatlan, le nem írható és ki nem kerülhető. Nem kitörő akarás, inkább kíváncsisággal vegyes nemtudásérzés, ami nem is bénít meg, mégis mindig eszedbe jut. Csak mert jó kimondani. Jó játszani a gondolattal, hogy halál és élet ura lehetsz. Jó tervezgetni, különösebb végrehajtási hajlandóság nélkül. Akarod az öngyilkosságot, de igazából csak a gondolatot édesgeted a kebleden. Komoly baj eshet viszont, ha van valaki, aki ráerősít erre. Egy felbujtó, egy keserű, egy nagyhangú - vagy egy megértő barát, aki vállalja a közösséget a nagy tett véghezvitelében.

[Egy kicsit nem ide tartozik, de mégis: tisztán emlékszem, hogy kb. általános második-harmadikban kb minden nap úgy mentem haza suliból, hogy na most már öngyilkosnak kell lenni. Nincs más. (Jó tanuló voltam, rendben volt a családom is - Nem volt konkrét ok.) Egyetlenegyszer fogtam kést a kezembe - a nagy kenyérszeletelőt, hogy most akkor valami. De visszatettem a fiókba. Nem a haláltól féltem, nem gondoltam meg magam, semmi különös nem történt, pusztán elképzeltem, hogy hogy is nézne ki az alkarom, miután felvagdosnám, és rájöttem, hogy a vágás - a bőr felhasítása - az fájna. Azt meg nem akartam igazából. A gondolatkísértet maradt, de letargia nem lett belőle, csak  olyan 15 évvel később... - Azért írtam csak le ezt, mert így, visszagondolva annyira durva. Frásznak akar egy kilencéves meghalni. Nem akar meghalni. Nem meghalni akar. De jelen van ez a dolog.]

De A hetedik kör. Igen, itt jött Sebestyén. Azt mondják, gonosz. Nem, én nem hiszem. Kívülálló, és ezért különleges. A különlegesség státuszát pedig meg kell őrizni, fenn kell tartani a más-létet, mert elvesznek a tanítványok. Sebestyén okos. Tudja, hogy mi kell a lurkóknak, tudja, mert látja őket élni, látja hittanra menni, tudja, hogy nincs kalandjuk. Ad nekik, és a kalandoruk lesz, a vezetőjük, a sámánuk. Utazás ez. Sebestyén az atya ellenpontja, nem ismerik egymást, csak érzik egymás hatását a "tanítványokon" - látják a változást mindketten. Sebestyén érzi, hogy jó felé halad, de tudja, hogy csak egy hajszál, és lerombolódik a kártyavára. Mindig egy kicsit tovább feszíti a húrt, mindig egy kicsit durvább lesz, mert tudja, hogy egy pillanatra sem lehet unalmas. Nem gonosz ő, csak keményen küzd, és durva eszközöket használ. Mert muszáj neki, a létezéséért, az egzisztenciájáért, ami eddig, a "tanítványok" nélkül nem volt neki, kvázi nem is létezett. De még az árulás után sem gyilkol, nem öli meg a két fiút, pedig nem kellene sok. Tudja hogy már veszett ügy ez, és ha nem lesz kemény, akkor még csúnyább lesz a vége.

Mindenesetre ő megy el először. Máshogy, máshol, de diadalittasan:a vetélytárs, az egyetlen, aki számít, az végignézi. De az még semmi. A sámán mártírkodása normális. De Isten két tízéves báránya, na az durva. Ráadásul Sopsits feszültségépítése alaposan kidolgozott. Az akció kezdetétől szépen sorban számtalan kaput nyit a tett kikerülésére, és már várom, hogy na igen, most megint melyik klisé jön majd be, és válik elcseszetté tőle az utolsó pillanat. De a rendező csak a nézővel szórakozik, véletlenül sem "avatkozna be". Nem hittem el, hogy vállalja ezt. Az elsőt, az elsőt még igen. De aztán a széthúzott szituáció, a gyötrődés, a csörgő telefon, a futás, a vacilálás, áhh. nem hittem el, hogy engedi megtenni. De engedte, az ima meghallgattatott, lett erő használni a hurkot.

Három kissrácot kinyírni egy filmben, és a harmadikat így, na ez teljesítmény. Annyira féltem, hogy nem meri bevállalni a rendező, és megint lesz egy elcseszett vég, de ugyanakkor annyira nem akartam, hogy a fiú megtegye. Kap még ezért Sopsits fűt-fát úgyis... Tőlem csak dícséretet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.