Nem esett az eső. Felszáradt az úttest és a járda. Szinte hihetetlen. Egyszerűen más színű lett a város. Miskolc napvilágnál. Valahogy soha nem érek oda az információs blokkokra és a kerekasztalbeszélgetésekre. Hát ez ilyen. Viszont az első rövid-doku blokk. Erős kezdés, aztán menekülés a felsejlő emlékképek elől. Kis félórás lengyel: Klinika (Thomas Wolski). Élő, sallangmentes, igaz doksi minden mű-ség nélkül. Kórház, ahogy a címe is mutatja: kb. belgyógyászat, idős betegekkel. Szeretem az öregeket, főleg ha van humorérzékük. Ha az arcukra van írva a történetük. Mert van történetük. Valamiféle mini-életbölcsesség rakódik a hosszú évek során az emberre. Mindenkire. Persze van, aki nem tudja ezt megélni, és semmilyen vagy megkeseredett lesz, hát rá az rakódott. Csak a gonoszkodó idős emberektől irtózom, na meg a bottal rohanó károgoktól a villamoson, de az más. Na de a film. Tüneményes szereplők, egy olyan közegbe ágyazva, ahol sokkal élesebben kijön az emberből, milyen is valójában. Bizalmi légkör, mégis idegen - azaz lényegében nem számít, hiszen jobb esetben úgysem találkoztok többé. De a legfontosabb talán a kiszolgáltatottság, ami kényszerít, hogy önmagad légy. Vagy kifordulj önmagadból, de szerencsére ez a film nem a hisztiről szólt. Szóval félsz és önző vagy. Öregen is. Talán öregen inkább. Egyedül maradni, az a legrosszabb. Elengedni a másikat, az a legnehezebb. Egy tiszta film az emberi őszről.

Majd sokk-ként szintén kórház, bohócokkal (Ein kurzer Film über das Lachen), na megint tíz perc, amiért kár volt anyagot pazarolni, hát pont ezért: szót nem fogok. Volt még így, de arra szót pazarolni érdemes: Fehér Zsuzsa doksija Gyurikáról (Gyurika - mármint a cím), aki egy értelmi fogyatékos cigány fiú, szenvedélye a rajz és az építészet, ezért vázlatokat skiccel régi épületekről. Bájos, nagy gyermek. Aki ráadásul kameraérzékeny: nem lett volna nehéz egy szuper filmet forgatni vele. Ehelyett egy közhelyes, béna félportré, az esendőségre építve, szinte kinevettetve Gyurikát. Olyan kihasználós doksi, utálom.

Orada - there (rendezte: Recep Akar). Török hatperces fényképalbum. Én szeretem. Gyönyörű ködös borongós táj a Fekete-tenger mellől. Csendes, üres, békés pillanatok kutyával, esernyős emberrel néha. Képek, pusztán önmagukért. Meg a zene, alá. Rendben van. Nem azt mondom, hogy a legeslegjobb, amit láttam, sőt, azt sem mondanám, hogy igazi doksi. Nem. Csak a hangulat. Azért szeretem. Majd az újravágott Süllyedő falu Szirmai Mártontól. Poén, akkoris. Bocsánat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.